9. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Most jönnie kéne a magyarázkodásnak, de nem fog. Élünk még, írunk még, csak lusta dögök vagyunk és gyarló emberi férgek, akik nem tartják be a szimpla határidőket sem, és erre nem magyarázat sem a tanulás, sem a szalagavató, sem semmi. Fakt se. Vizsgafilm se.
De sebaj, hiszen megvagyunk, itt vagyunk, élünk, írunk, rajzolunk, szivárványolunk (Useless Reptile lelki üdvének érdekében: csak írásban), és bár ezúttal sem ígérünk semmit, azonban készülünk a snoggletogra, remélhetőleg ajándék gyanánt még egy fejezettel - úgyis kezdünk lassan a karácsony-húsvét időtávon mozogni a fejezetek terén.
Jó olvasást! ^.^

                                                                                            ~ Flake 

(A kép saját munka... mintha azt mondaná: ,,oh my gay heart" ~Flake)

9. Fejezet - Gobber

Hiccup maga sem tudta, mikor csúszott át az álom és ébrenlét határán. A kora reggeli, halvány fények nehezen jutottak be a félhomályos kis szobába, s ahogy lassan megmozdult, megérezte maga mellett Toothless testének a melegét.

Óvatosan fordult felé, hogy fel ne ébressze, hiszen korán volt még nagyon, azonban mikor a fiú halk szusszanással elmosolyodott álmában, képtelen volt nem figyelni rá. Toothless halvány, valószínűtlenül sima bőre szinte porcelánszerűnek tetszett, s sűrű, sötét szemöldöke és szempillái mintha oda lettek volna rajzolva rá... a mosolyában volt valami egészen gyermeki, Hiccup pedig leheletkönnyű ujjakkal simította meg a másik fiú arcélét.

Képtelen volt nem elmosolyodni.

Toothless biztosan álmodott, hisz egyik kezét még ki is nyújtotta maga elé, elnyúlva ezzel Hiccup válla fölött, hogy aztán elernyedjen. Mi több, jobb lábát is felpakolta rá, hogy aztán félig hason feküdjön, elfoglalva ezzel a két összetolt ágy közepét. Reménytelenül imádnivaló volt.

- Tooth...? Hé, Toothless! - Hiccup megpróbált suttogni, azonban halkan elnevette magát. Nem bírta ki. - Hé, ne... na jó - egyezett bele még mindig suttogva, mikor a másik halk motyogással szinte összegömbölyödött mellette.

Persze, hogy nem szabadult tőle, fél óráig nyomta végig ebben a pózban, hogy aztán megint kivetődjön egy másikba, ezzel majdnem lezakózva az ágyról. Szinte ösztönből állt meg a fordulásban, az utolsó pillanatban.

Hiccup ösztönösen kapott utána, és húzta finoman vissza az ágyra, azonban fáradtság ide vagy oda, Toothless mintha lassan ébredezni kezdett volna. Hiccup egy pillanatig szinte görcsösen szorította magához, azonban mikor rájött, hogy a fiú pólója közben kissé felcsúszott, zavartan húzta el a kezét.

Toothless egy nagy ásítás közepette nyújtózott az emeletes ágy felső része felé, így elérve, hogy pólója méginkább felcsússzon, de ez most pont nem érdekelte. Megtörölte szemeit, amik lassan kinyíltak, s pár pillanatnyi kómás pislogás után bámészan Hiccupra szegeződtek. Már mosolygott.

- Jó reggelt.

A másik halvány mosollyal figyelte Toothless álmos pislogását.

- Jó reggelt. Remélem tudod, hogy az ágy másik oldalán aludtál el...

- Mih? Ja igen, tudom. Elfelejtettem mondani, hogyha álmodom, közveszélyes vagyok - képes volt nevetni félkómás állapotban is, miközben megfordult, hogy visszamásszon a helyére. A ráadás pedig az volt, hogy egyetlen mozdulattan visszaperdült, s még át is ölelte Hiccupot - Azt hitted, mi?

Hiccup lélegzete elakadt egy pillanatra.

- M-mit? - a másik érintése szinte váratlannak tűnt. Mintha... mintha minden alkalommal az első lett volna, olyan volt ez éppen. Szokatlan. Szokatlanul... bensőséges minden egyes érintés, és mégis...

- Mindegy, látom még fáradt vagy - Toothless kuncogása egész halk volt, miközben az ölelésébe bújt, s még pár percre lehunyta a szemeit. Neki kellett ez az ölelés. Szüksége volt rá, hogy itt legyen vele. Hogy érezhesse, ilyen közelről... De semmi több. Még. Egyelőre.

Hiccup lágyan simította meg a hátát újra és újra. Egyszerűen... túl szeretnivaló volt ahhoz, hogy ne mutassa ki ezt felé, ahol csak tudja, azonban ez az érzés egyre inkább kezdett túlnőni a puszta vágyon. Talán soha nem is volt az. Az az első alkalom... sokat gondolkozott róla, és eddig mindig arra jutott, hogy talán hiba volt ugyan, azonban...

Az is ugyanez az érzés volt. Hogy jót akar neki, a közelében akar lenni, hogy benne akar lenni, hogy eggyé akar válni vele, csak... csak éppen nem ez volt a megfelelő módja. Toothless azonban olyan könnyen túltette magát rajta, ahogyan Hiccup remélni sem merte.

-  Figyelj Hiccup... Me-megbeszélhetnénk... Valamit? Vagyis... Tudod, hogy mit... - a szavak nehezen jöttek Toothlesstől. Valamiért ő érezte rosszul magát, hogy fel kell hoznia a témát, pedig ő jött ki rosszabbul belőle.

Hiccup lassan engedte el.

- P-persze... M-mármint... mire gondolsz pontosan? - nem mert belegondolni. Nem merte kimondani.

Amióta megismerte Toothlesst, attól rettegett, hogy az egész álom, az egész világ vele együtt darabokra hullik egy rossz mozdulatára. Most azonban...

A másik lélegzete egy pillanatra megint elvonta a figyelmét. - Mire?

- Öhm... Tudod, erre az egészre... Tudom, most én is kicsit nyomulok, ne haragudj, ha nem akarod nem fogok, csak... Jól esik. Mármint... én akarom ezt az egészet, csak... Annyira gyorsan történt minden... Visszacsinálni meg már nem lehet, szóval... g-gondoltam kezdhetnénk...

Hiccup egy pillanatig meredten bámult rá, majd hirtelen felkönyökölt.

- Ko-komolyan...? Mármint... jó, mondtad, hogy nem haragszol, de... tényleg? Mert ha csak miattam mennél bele, az... akkor inkább ne erőltessük. Tényleg... nekem tényleg az a fontos, hogy neked is... hogy neked is legalább olyan jó legyen, mint nekem, bár tudom, hogy a múltkori után ez nem annyira... hiteles...

- Hé, hé... Nyugalom. Tudom, a múltkori... Kicsit fura volt, igen.. De nem hibáztatlak. Mert... mert őszintén szóval részben tetszett.... is... Csak még nem voltam ott, hogy feldolgozzam... nekem idő kell ehhez, Hiccup. Remélem megérted... - Toothless nagyon nehezen fejtette ki, hogy mit is akar. félt, hogy elüldözi őt maga mellől.

Hiccup komolyan pillantott rá. Ez most nem volt játék. Ez most... Amit Toothless mondott, az valami boldog, lágy bizsergést indított a mellkasában, azonban... ez több volt, mint amit el mert hinni. Igen, ő szerette, szerette Toothlesst. Ez már nem csupán a feszülő vágy vagy egy jó barátság volt, már régen nem, azonban rettegett attól, hogy Toothless csak miatta, csak az ő öröme miatt tegyen olyat, ami... ami kényszerűség a számára...

- Én... megértem. Megértelek, Toothless, tudom, hiszen az első valamikor nekem is... - hallgatott el. Kellemetlen emlékek. - Tényleg... tényleg élvezted? Mert ha nem akarod, nem muszáj... én...

- De igen. élveztem... Meg mindent, ami előtte történt... - Toothless nagyot sóhajtott. maga sem hitte el, amit mondani akart. - Hiccup, én... szeretnék megint nekirugaszkodni ennek... Mert azt hiszem, hogy... ugyan furcsa nekem meg minden, mégis valahogy... nem tudnék élni enélkül... Kérlek, kezdjük elölről... Vagy legalábbis az előttről, hogy az ágyra löktél....

A fiú elvörösödve sütötte le a szemét.

- Va-vagyis... azt mondod, te lennél... lennél a barátom úgy is...? Nem csak... - nyelt egyet. Ez ritka hülyén hangozhatott kívülről, de lassan kezdte úgy érezni, hogy ez már nem számít. - Azt... azt mondod?

- Hát... Igen. Igen lennék a barátod. Feléve, ha te is nekem, úgy is, hogy én egy... tudod... sárkányerejű vagyok... vagy mi... - Toothless próbált mosolyogni a témához, de a gondolat, hogy Hicc most boldog, neki is jól esett.

A válasz gyorsan és puhán érkezett. Hiccup egy pillanatig érezte a másik döbbent dermedtségét, azonban ahogy száját Toothless puha, édes-édes ajkaihoz nyomta, a fiú szinte feloldódott az ölelésében. Enyhén megremegett a karjai közt, most mégis engedett neki. Mert Ő maga is akarta.

- Milyen kár, hogy... mindjárt vége a... tábornak - nyögte, pillanatokra megszakítva a csókot.

- Mindjárt? - Hiccup őszintén szólva nemigen tartotta számon a napokat. Nyár volt, minek? - De... Utána, ha akarod... Ha akarod, eljöhetünk még, ugye? - ajkait éppen csak hozzáérintette a másikéhoz. - Nem lakunk messze egymástól sem, és ha akarod, bármikor...

- Tudom... és szeretném is... - Toothless szinte levegőért kapott. Nagyon szerette volna ezt folytatni, de fel kellett ülnie. Megint az a fránya gyógyszer... Sose lesz ennek vége...

- Tooth, minden rendben? Jah... Segítsek? - nyúlt az ágy mellett fetrengő ruhakupacon virító inhalátor felé.

- Nincs baj... - Toothless Hiccup vállára tette a kezét, s maga vette fel a kis szerkezetet, s meg is nyugtatta légzését elég hamar. Közben pedig észrevétlenül is a másikhoz bújt.

Hiccup lassan ölelte magához. Ez most nem a vágy kapkodó mozdulata volt, hanem szinte elfolyt benne valami lágy, langyos békesség.

- Jahj Hiccup... Sose lesz ennek vége... itt fogok fuldokolni a karjaidban az örökkévalóságig.... - Ez nem panaszkodás volt, hanem szinte megállapítás. Egy olyan valaki hangján, aki már beletörődött.

- Ugyan! - a másik elnevette magát. - A ,,karjaimban az örökkévalóságig" nem is volna rossz, a fuldoklást meg... figyelj. Tudom, hogy ez nem sokat segít, de ne érezd magad emiatt feszélyezve. Ez így van, akkor így van, ettől... ettől te nem leszel kevesebb. Hallod?

- Tudom. Hicc, én ezt már megszoktam, csak zavaró, hogy pont mindig szétcseszi a reggeleimet... A reggeleinket. Nem akarom, hogy úgy érezd, folyton segítened kell. - magyarázta neki a másik, miközben letette az inhalátort, s pár pillanatig még teljes nyugalomban feküdt a karjai közt.

- Hidd el nekem ez nem teher. Sőt... legalább valahogy rendbe tudom hozni, amit... amit elrontottam a múltkor - hallgatott el. - Csak... csak ne aggódj emiatt, jó?

Toothless mosolya most ismét igazi volt. Az elmúlt időszakban egyre többet mosolygott. - Hidd el Hiccup, el sem tudod képzelni, hogy én mennyire nyugodt vagyok.

Már ismét egymással szemben ültek a takarók közt, ami egyet jelentett a szemkontaktussal, az ezt követő elpirulással, és friss kapcsolat miatt egyikük sem tudta megállni a csókot. Toothless érezte, ahogy Hiccup szörnyen lágyan a tenyereibe fogja az arcát, ő maga pedig a vállaiba kapaszkodott, s lehunyt szemmel süllyedtek el ismét abban a mámoros, édeskés csodában, amit a szerelem nyújtott nekik.

Hiccup érezte, ahogy a másik nyelve puhán az övéhez ér, azonban valahogy nem jött már zavarba ettől. Ez így volt jó, ennek így kellett lennie...

...Ebben a pillanatban azonban nyílt az ajtó, és mielőtt elengedhette volna Toothlesst, Gobber alakját pillantotta meg.

- Ohh.

Toothless még az érzés hatása alatt volt, de a harmadik személy hangjára benne is megállt az ütő. A szokásosnál is jobban elfehéredett, remegve húzódott egy kicsit hátrébb, s halálra vált arccal pillantott az ajtó felé, ahol a leesett állú osztályfőnökükkel néztek farkasszemet.

- Öhm... zavarok, fiúk? Csak... csak azt hittem... uhh. Sajnálom, hogy így rátok törtem, csak... ehm...

Toothless most aztán eltakarta az arcát szégyenében, Hiccup pedig érezte, hogy szép lassan elsüllyed. Ezt hogy magyarázza ki? Ki tudná ezt egyáltalán kimagyarázni? Egy szót se szólt, helyette csak nagy szemekkel bámult a tanárára és a család barátjára. Ha ez kitudódik... És mi lesz ha most külön szobába küldi őket?....

- Fiúk... - a tanár úr becsukta az ajtót, és nehézkesen ereszkedett le az ágy másik végére, ami fájdalmasan nyekkent meg a súlya alatt. - Fiúk... Eredetileg azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e Fisherrel, de... Ha nem volna baj, én szívesen beszélnék veletek pár szót... erről. Ha... ha nem bánjátok. Van még időnk a reggeliig...

Toothless és Hiccup szégyenkezve összenéztek, aztán mindketten lehajtották a fejüket. Féltek ettől a beszélgetéstől, de mint tudnivaló, a hallgatás most is beleegyezés.

- Figyeljetek. Nem mondom, hogy nem sejtettem, hogy ennyire... jóban vagytok, de egy-két dolgot tisztáznunk kell.  Fontos. Azt tudnotok kell, hogy... Nem tudom, mit csináltatok eddig és mit nem, de... Jobb, ha nagyon szigorúan vesztek bizonyos... biztonsági szabályokat. Itt nem arról van szó, hogy terhesség vagy nem terhesség, de... éppúgy rejt magában veszélyeket. Nem venném a lelkemre, ha ebben a táborban... bármit is... elkapnátok, vagy ilyesmi... Srácok. Tudom, hogy ez most hirtelen volt, és hogy jövök én ehhez, de akkor is... sok mindent a saját káromon kellett megtanulnom. És most ne mondjátok, hogy nem pletykálnak erről a diákok. Hiccup meg amúgy is tudja... Nem kérdezek semmit, ne nézzetek így rám, csak... csak tudjatok róla, hogy ez sem... ez sem veszélytelen játék, fiúk.

Hiccup megértően bólogatott. Iszonyúan érezte magát, hisz ugyan tudta, hogy Gobber aztán senkinek se fogja kikotyogni, ráadásul még segít is rajtuk de... Toothless ennek a felét se tudja. Hallhatta, amit mond, mégis látszott rajta, hogy görcsösen átkarolta magát, és legszívesebben itt helyben meghalt volna a kíntól. Felrémlettek benne a rossz emlékek, és néhány gondolat arról, hogyha megtudják ezt a nevelői... Ő az utcára kerül. Ugyan nemrég lett csak tizenhét éves,a mi miatt az első útja vissza az árvaházba vezetne, de akkor kiszakítanák erről a helyről, és amint betöltené a tizennyolcat, na akkor repülne az utcára. A gondolatok egyesével, mind-mind rúgtak egyet sérült lelkén. Szemei kerekre nyíltak, s csak a  takarót bámulta maga előtt.

- Fisher, maga... Toothless. Tudom, hogy ez most... hidd el, nem fogok erről témázgatni a tanáriban. Ha rajtam múlik, nem... nem tudja meg senki. Szülők sem. Tanárok sem. Senki. Nekem is megvoltak... megvannak a magam útjai, és ezt nem mindenki nézi jó szemmel, de ez egy szabad ország, és nektek is jogotok van ahhoz, hogy úgy tegyetek, ahogy jónak látjátok... ahogy jónak érzitek... amit most mondok, azt azért mondom, hogy ne... hogy ne utóbb eszméljetek rá, ha valami... valami baj lenne. Én olyannak ismerlek, Hiccup, hogy megbízom benned, és Toothlessről is ugyanez a véleményem, csak...

- Nem... nem lesz semmi baj. Megígérem. Elnézést ezért az egészért... - Hiccup megpróbálta lezárni azt a beszélgetést, látva, hogy Toothless mindjárt lefordul az ágyról. Tudta, hogy most azonnal nyugalomra van szüksége. - Meg fogjuk oldani... és köszönjük a bizalmat.

- Na... Sajnálom, hogy így berontottam, fiúk, tényleg, ha tudom, nem tettem volna, de... Na, megyek is... És ne aggódjatok. Senki ne fogja megtudni, amíg nem akarjátok - emelkedett föl, amit az ágy halk nyögéssel nyugtázott.

- Nagyon köszönjük... - Hiccup még egy pillantással nyugtázta, hogy kimegy és újra csukódik az ajtó. Toothless ekkor engedte magának, hogy levegőt vegyen, s szinte az ablakhoz futott, hogy kitárja, és nagy levegőt vegyen. Meglepően hűvös volt, ami rajta most sokat segített. Félig kihajolt az ablakon, hogy utána visszarogyjon a padlóra. - Ha- ha ez... Kiderül... nekem... nekem végem....

Hiccup igyekezett megnyugtatni.

- Nyugodj meg, nem fog kiderülni. Emlékszel, beszéltük, és ő is mondta, hogy... de ha valamelyik tanárban, hát benne megbízhatsz. És... Ő tudja, milyen.

- Tudom de... Te nem ismered a nevelőimet... - Toothless zaklatott volt, viszont teljesen józanul gondolkodott. - Első dolguk lesz megszabadulni tőlem, ha rájönnek, hogy nem vagyok... Normális srác... Az erőmről se tudnak, semmit se tudnak rólam Hiccup! Ha most nem is, de a nyár alatt, ha bármikor meglátják csak a szikráját is annak, hogy szerelmes vagyok egy fiúba, biztos, hogy... -  nem fejezte be, túl szörnyűnek hatott. És észre se vette, hogy mit mondott az előbb.

Hiccup óvatosan kulcsolta át a derekát, ügyelve, hogy az ablak ne árulja el őket.

- Toothless, ha azon múlik, soha nem fognak látni engem. Olyan barátok leszünk, akik nem csinálnak mást, csak gépeznek és elérhetetlen csajokról ábrándoznak, kitalálunk neked egy barátnőt, ha a szüleidnek az kell... - elnevette magát a gondolatra.

- Té-tényleg megtennéd? Megtennéd... értem? - kérdezett vissza Tooth, miközben fél kézzel belökte az ablakot, s egy lendülettel a függönyt is elé húzta, hogy Hiccup fel fordulhasson az ölelésben.

Hiccup elmosolyodott.

- Miért ne? Ha sikerül, még buli is lesz, ha meg nem... hát, így se sokkal jobban égünk be, mintha szimplán bevallanád, hogy egy ilyen undorító, gonosz lénnyel j-jársz,m mint én... - nehezen jött a szájára a szó. Az egyetlen, akivel eddig komolyabb kapcsolata volt, Dagur valahogy sosem tekintett rá igazán... egyenrangú félként. Toothless azonban más volt. Soha nem tudta volna összehasonlítani őket.

- Szóval... Akkor mi most járunk? Édesapád mit fog szólni ehhez? - mosolygós visszakérdezés volt, de maradt benne komolyság, miközben kissé bátortalanul, de átkarolta Hiccup vállait, hogy a karjai közt maradhasson.

Hiccup arca elkomolyodott egy pillanatra, majd vállat vont.

- Apát nemigen érdekli a dolog. Gobbernek is jó barátja, nem valami előítéletes ilyen szempontból, de... Igaziból nála már megvolt a feketeleves, amikor... ugye volt nekem egy barátom... régebben... de inkább ne beszéljünk róla. Nem volt egy... nem volt egy jó kapcsolat.

- Tudom, már említetted... Ám... Akkor be is mutatsz majd édesapádnak? - a következő kérdést egy kicsit félve tette fel, miközben Hiccup érezhetően hátrált vele az ágy széléig, s ő pedig szemből az ölébe ült, mikor ott érkeztek. Toothlessnek nagyon tetszett, hogy ennyire figyel rá, vigyáz rá, ráadásul kényezteti.

- ...Be. Ha szeretnéd. Tudni kell róla, hogy elég... nyers tud lenni, de... Azért jó ember, csak... Csak éppen... ehhh.

- Nyugi... Tudom. El tudom képzelni hisz, polgármester, vagy mi...  ÉS... Ezek szerint elég sok időt fogunk nálatok eltölteni... - nagyon sóhajtott. - Na és Édesanyád? Ő hogy fogadná ha kitálalnál neki?

Hiccup lassan leengedte a kezét, és elfordította a tekintetét.

- A-az a helyzet, hogy... Nekem n-nincs a-anyám. Vagyis valahol van, érted, de... Nem velünk. Apám nem tartja vele a kapcsolatot, én pedig... Valójában nemigen emlékszem rá. Nem kerestem, mert a-apa azt mondta, ő n-nem kért belőlünk, de... Szóval ő nem fog szólni se-semmit.

Toothlesst hirtelen borzasztó érzés fogta el. Most bocsánatot kéne kérnie, hogy felemlegette, de... De nem mert. Tudta, hogy az iszonyatosan semmitmondó lenne, ezért helyette csak még mindig az ölében ülve megölelte. Úgy igazán, szeretetből, szerelemből, együttérzésből. - Figyelj csak... mutatok valamit, oké?

Hiccup mintha fölriadt volna a merengésből.

- Hm?

- Mutatok valamit - Tooth ezt már egész határozottan jelentette ki, majd finoman kikéredzkedett az öléből, utána pedig a táskájához szaladt. Az egyik hátsó zsebből elővett egy lapot a sok közül, ami valójában egy fénykép volt, s Hiccup kezébe nyomta, miközben leült mellé. A képen egy fiatal, huszonéves nő szerepelt, gyönyörű zöld szemekkel, s a kezében egy újszülött kisbabát tartott. Határtalanul boldog volt, s szinte érezhetőek voltak az örömkönnyei. - Ő.... Ő volt az anyukám. És az ott pedig...

- Te vagy...? - Hiccup lassan lehajtotta a fejét. - Ne haragudj. Nem kellett volna annyit... beszélnem róla, csak...

- Én vagyok.. Hiccup. csak azt akartam mondani... Hogy ez az egyik közös fotóm anyukámmal. A másikon három éves vagyok, és... Az az utolsó is... Egy nappal a baleset előtt készült - Toothless azt is előásta és azt is megmutatta neki. Nehéz szívvel ugyan, de megmutatta.

Hiccup lesütötte a szemét. És ő még kellemetlennek érezte a saját anyjáról beszélni... azt hitte, tragikus. Hát, nem. Lassan emelte föl a fejét.

- Kicsi voltál - nem jutott értelmesebb az eszébe, de, bár a szemébe könnyek tolultak, lassan elmosolyodott. - Kicsi voltál, és olyan édes... anyukád pedig... gyönyörű volt. Hasonlítasz rá.

- Hiccup? Te sírsz? - Tooth alig hitte a szemének. Ő maga rengeteget sírt a szülei miatt, de olyan sose történt, hogy valaki mást is megríkatott velük. Inkább letette a fényképeket, hogy Hiccupot ölelhesse.

- N-nem - a másik szipogott egyet, és igyekezett mosolyogni a könnyein keresztül is. - Nem, csak... - nem fejezte be, hanem arcát Toothless vállába fúrva rázta meg a zokogás, azonban hamar lecsillapult. - N-ne haragudj, hogy...

- Hé, csss... Hiccup, nyugodj... nyugodj meg kérlek... Ne sírj, hallod? Itt vagyok, és itt leszek mindig - a kellemes suttogás közepette Toothless lágyan magához vonta őt, s csókot nyomott a homlokára is.

Nem akarta, hogy vége legyen. Nem akarta, hogy Toothless elengedje, nem, egyszerűen csak nem. Görcsösen kulcsolta köré a karjait, s szipogása lassan elcsendesült, ebben a pillanatban azonban a kürt öblös hangja úgy hasított a tábor csendjébe, mint az ítélet maga.

- Gy-gyere, Toothless. Mennünk kell...

Toothlessnek igaza volt. A tábor tényleg hamar véget ért, s mire kettőt pislogtak, a bőröndjeik mellett ácsorogtak a frissen megérkezett busz mellett. A sofőr szitkozódva szállt ki, azt ismételgetve, hogy milyen gyorsan menjen melegebb éghajlatra a klímaberendezés, ami persze nem működött. Közben a táborvezető asszony mindenkitől könnyes búcsút vett, és segített felpakolni a bőröndöket is. Toothless és Hiccup szinte elsőnek végeztek, utána pedig felpattantak a buszra. Toothlesst annyira hirtelen érte a fülledt hőség, hogy menten azt hitte; mentem elájul. Az ülésekbe kapaszkodva elszédelgett egy hátsó ülésig, s első dolga volt ablakot nyitni.

- Thorra, mindjárt megfulladok...

- Nem lehet kinyitni az ablakot? Várj... - Hiccup a teljes súlyát beleadva próbálta lenyomni a kivénhedt ablakot, ami azonban nem engedett. - Ehh... - ebben a pillanatban azonban valami mozdult mögötte.

- Engedj oda, megpróbálom! - Eret hangja egész barátságosan csengett. Meglepően barátságosan. - Én se akarok megsülni.

Hiccup vágott egy arcot, azonban mikor visszaült Toothless mellé, egy kicsit mintha megkönnyebbült volna.

- Öhm.... Köszi - Toothless nem tudta leplezni meglepettségét, hiszen tőle várta utoljára, hogy segít neki. A friss levegő hamar kitisztította az elméjét, miközben mélyeket lélegzett.

- Jobban vagy egy kicsit? - Hiccup közelebb hajolt, hogy mások ne hallják, azonban erre nem volt szükség: a fölberregő motor és a zsivajgó diákok zaja elnyomta.

- Igen, semmi gond. - Toothless maguk közé ejtette a pulcsiját, ami alatt finoman Hiccup tenyerébe csúsztatta a sajátját, hogy aztán cinkosan rákacsintson.

Az út gyorsabban telt, mint odafele, ahogy az már lenni szokott. Hiccup a tekintetével addig követte a hegyeket, a csodálatos, ködbe és zöldbe öltözött, ősi, kimondhatatlan méltóságot árasztó hegyeket, s érezte, ahogy a könnyek a szemét marják, azonban most nem engedte őket kicsordulni.

A hegyek mindig is valami különös vonzerővel bírtak számára, amióta csak az eszét tudta. Gyermekkorának nagy élményeit jelentették a közös kirándulások az apjával, majd később a magányos bóklászás és az érzés, hogy olyan apró, olyan kiszolgáltatott ezeknek a jóságos, bár olykor kemény és zord óriásoknak a markában...

A hegyek... Toothless épp annyira szerette őket, mint Hiccup. Ennek ellenére az egyik szerpentinúton lefelé menet sikerült elaludnia, ami így, ülve, kezében egy könyvvel, amit épp olvasott, kimondottan aranyos volt. Szép, fehér arca enyhén Hiccup felé dőlt, de még messze volt a vállától. A busz elringatta.

Az útnak fájdalmasan hamar szakadt vége, s amikor a busz lefékezett az iskola előtt, Hiccup nem bírt nem elmosolyodni az ébredező Toothlessen.

- Jó reggelt, mylord! Sajnos a selyempárna nem volt valami kényelmes, de remélem, nem állt be a nyakad...

- Neeeem dehogy... - egy lassú nyújtózás után hamar kiderült ennek az ellenkezője. Toothless csontjai csak úgy ropogtak - Egek, ez fájt - mégis tudott nevetni rajta. A buszról való lekászálódás sem volt a legegyszerűbb. A sok diák mind egyszerre próbálta kivenni a bőröndjét, amíg Drago szét nem csapott köztük, utána már ment minden szépen sorban. Hiccup és Toothless szinte utoljára jutottak hozzá a bőröndjeikhez. Az utóbbi persze furcsállta, hogy Eret most is ott sündörgött, hogy segítsen neki kiszedni a súlyos csomagot, holott ő ilyenkor  már rég le szokott lépni. - Fura - jegyezte meg később az utcán Toothless, mikor elköszönve a tanároktól és barátaiktól már hazafelé baktattak. - Először a busz ablaka, majd a bőrönd... Mi csíphette meg az erdőben?

Hiccup éppen válaszolni akart, a következő pillanatban azonban némán rángatta meg Toothless pólóját, állával a mögöttük lévő sarok felé bökve.

A nagydarab, csaknem két méter magas fiú mellett szinte törékenynek látszó Stormfly kék haja messziről is összetéveszthetetlen volt, s mikor lábujjhegyre állva Eret nyaka köré fonta a karjait, Toothless is odapillantott. A lány háta a falnak préselődött, s szemeit lehunyta, ahogy a fiú szája mohón az ajkaira tapadt, egy pillanatig mintha levegőért kapkodott volna, azonban hamar elcsitult, s anélkül, hogy a csókot megszakította volna, még szorosabban simult a másikhoz.

- Oh... Értem. Hiccup, a kérdést visszavonom, már megkaptam a választ rá - Toothless ezt halálosan komoly tekintette közölte, s csak aztán kacagott fel. Most ő is szívesen a másikhoz bújt volna, de tudta: ezt nem tehetik meg most, a nyílt utcán. – Sárkánybarátnő. Jogos.

- E-egyszer majd valamikor... valamikor eljöhetnél azért... - Hiccup nyakán lassan kúszott felfelé a pír. - H-hozzánk... persze nem azért, csak... Valamikor megbeszélhetnénk, hogy mikor... hogy hol tudnánk találkozni.

- Szerintem csodás ötlet. Mikor? Ma szerintem csak este tudunk beszélni, holnaptól viszont szabad vagyok, ha minden igaz. Más programom úgysincs a nyárra - vonta meg a vállait Toothless. Tudta, hogy a határozottsággal meg fogja nyugtatni a másik fiút.

- Az... az remek volna - Hiccup nyelt egyet. Még mindig nem múlt el a lelkiismeret-furdalása, azonban úgy tűnt, Toothless hamar túltette magát azon... azon az estén.

- Igen. Hé öhm... Azért egy... Egy ölelést kaphatok? Mert én arra lakom - Toothless az egyik szűk kis utca fel, ami az erdőhöz vezetett - Ott, majdnem a fák alatt.

- El... Elkísérhetlek? - Hiccup aggodalmasan pislogott. - Vagy veszélyes, hogy... tudod mit? Az ölelést itt kapod, itt úgysem látja senki - engedte el a bőröndjét, majd hagyta, hogy egy rövid pillanatra Toothless lélegzetét ismét a nyakában érezze, karjait pedig a nyaka körül. - Szeretlek - suttogott a másik borzas, fekete hajába, azonban a fiú fészkelődni kezdett.

Alig hitte el. Toothless teljesen a hatása alá került, s valahogy most sem akarta, hogy véget érjen.

- Hiccup... Én... mindent köszönök... Őszintén. Teljesen megváltoztattad az életem, és eddig te vagy a legjobb, ami valaha történt velem - ez a mondat egészen igaznak hatott, s nem is látszott, hogy van mögötte valami. Valami, amire ugyan ez igaz. Valami, ami szintén a  legjobb volt, annyira mint Hiccup... De még nem állt készen rá, hogy felfedje előtte. Finoman behúzta Hiccupot a fa takarásába, ami az út mellett állt, s csak itt merte úgy igazán megcsókolni.

Fájdalmasan rövidnek tűnt. Csak másodperceknek a hosszú huszonnégyórák helyett, amelyet együtt tölthettek abban a kis faházban, azonban Hiccup örült, hogy akár ennyi is jut nekik, másfelől pedig magában fohászkodott az összes létező istenséghez, hogy senki se lássa meg őket.

- T-toothless... - hangja érdesnek hatott. - Most... Most akkor legyünk csak barátok - kacsintott az elképedt arcú fiúra, majd megindult az úton. - Nagyon várom, hogy megismerjem a szüleidet, ha-haver - a nevetés egyszerre tört ki belőlük.

- Aha. Haver - Toothless vigyorgott ugyan, egy egészen pici tüskével a szívében. Bárcsak felvállalhatnák! Egész nap a kezét fogná, el sem engedné, és akár mindenki előtt meg is csókolná... Talán egyszer eljön ez a nap. Talán holnap, talán évek múlva. Minden esetre a bőröndjét megragadva indult meg az otthona felé, amit idő közben nevelői szépen felújítottak. Már az előszoba is más volt, mint amikor elment itthonról.

Hiccup lassan bandukolt hazafelé. Toothless járt a fejében, és az a rengeteg minden, ami történt ez alatt a pár nap alatt, és szinte észre sem vette, hogy hazaért... Az apja persze nem volt otthon. Jellemző.

- Öhm... Anya? Apa? Haza... hazajöttem. - Toothless hangja szinte visszhangzott a nagy előszobában. Gyönyörű házuk volt, gyönyörű és antik. Meglepő módon ő talált rá, mikor eladó házakat kerestek, és szerencséjére az egész famíliának azonnal megtetszett. Persze van még rajta mit javítani, de legalább az ő szobája elkészült, még mikor itthon volt.

- Toothless! Na, milyen volt? - lépett elő az egyik, még szinte festékszagú szobából a nevelőanyja. A magas, testes asszony fakóbarna haja szigorú kontyba kötve ült a tarkóján, mint mindig, és ahogy a fiúra pillantott, szinte jókedvűnek tűnt. - Pakolj le. Hogy vagy...? - ölelése kimért volt és hivatalos, mintha kötelezőnek érezte volna, azonban a fiú tudta, hogy sosem kedvelte igazán a túlzott érzelmességet.

- Öhhh.... Megvagyok, köszönöm. Nem volt semmi gond, tényleg. Nagyon jól éreztem magam, szereztem egy csomó barátot - Toothless lelki szemei előtt megjelent, ahogy Hiccuppal minden reggel egymásra néztek, megölelték egymást, talán még csók is jutott - , megtanultam rendesen lovagolni, meg minden.

- Barátaid? Az remek! Ezek szerint bevált ez a suli jobban, mint az eddigiek? - mosolya enyhén lehervadt, mikor a bőröndre esett a pillantása. - Maradt benne tiszta ruhád? Vagy mossam ki mindet? Tudod mit, kimosom mindet. Sosem lehet tudni. De azért mondhatnál addig pár szót, milyen volt? Kikkel ismerkedtél meg?

- Hát, főként az osztálytársaimmal. Ott van például a legjobb barátom, Hiccup - hogyne, barát... -, akkor, Stormfly, ő egy nagyon kedves lány, meg Astrid, aki kissé erőszakos, de végülis rendes... Ott van még Fishlegs és Meatlug. Meg az alsóbbévesek is nagyon rendesek - Toothless örült, hogy magyarázás közben a fürdőig cipelték a bőröndöt, így nem kellett egyszer sem nevelője szemébe néznie, Hiccup említésénél ez különösen fontos volt.

- Az... az nagyon jó! És? Miket csináltatok? Úgy értem, bizonyára nem lovagoltatok a nap huszonnégy órájában, valamikor azoknak a szegényeknek is kell pihenni... - mosolyodott el, majd Toothless felé fordult. - Nem akarsz lezuhanyozni? Meleg is van, aztán meg majd tudsz még mesélni...

- Oké, az amúgy is jól esne, a buszon nem volt klíma és elég elviselhetetlen volt, egész végig nyitva volt az ablak - Toothless magyarázás közben már félig az emeleten volt, hogy tiszta ruhát hozzon magának.

- Bepakolok a gépbe, és eltűnök. Aztán... aztán majd mesélhetsz.

Az asszony aggodalmasan vizsgálta át a fiú ruháit, de semmi jelét nem látta ,,hívatlan vendégeknek", amelyeket olyan sok gyerek összeszed az ilyen táborokban. Áporodott szaguk volt, az egyiken pedig megszáradt a sár, és egy szakadás éktelenkedett rajta, de ez volt minden. - Jöhetsz!

Toothless sokáig zuhanyozott. Hosszú percekig csak folyatta magára a forró vizet, s lassan végignézett karjain. Jócskán halványultak a nyomok, amiket általában itt, a  fürdőben ejtett magán. Emlékezett a vérére, de már nem akarta látni. Egyszerűen Hiccup gondolata ösztönözte, hogy ez egy szép és boldog élet, ahol nincs szükség a vagdosásra. A fiú gondolatára elmosolyodott, s elkönyvelte, hogy az este felhívja. Hajat mosott, és már csak teljesen felöltözve, megszárított tincsekkel lépett ki a fürdőszobából, hogy az étkezőbe siessen,a hol már várta az ebéd. Finom, ismert, itthon főzött ebéd, amit a legjobban hiányolt. És nocsak,a  kedvence...

- Tegyek lekvárt a nudlira, vagy teszel magadnak? - Az anyja elmosolyodott, ahogy belépett a konyhába. - Na látod, máris jobban nézel ki. Fáradt vagy?

- Hát, egy kicsit - Toothless mosolyogva megvonta a vállát, miközben letette magát az asztal mellé, és hozzálátott az ebédjéhez. Egészen más volt mint a tábori kaja, összehasonlíthatatlan. - A buszon mondjuk sikerült aludnom egy kicsit.

- És... Milyen gyerek ez a Ha... Hi... Hogy is hívják? Valami H betűs...

- Hiccup? - Tooth egy kicsit félve kérdezett vissza. Nagyon vissza kell fognia magát, hogy ne kezdjen el áradozni róla. - Nos... Nagyon kedves. Ő volt az első aki beszélgetett velem a suliban is.

- Akkor jó, biztos rendes srác - az anyja mosolya bizonytalan volt, azonban Toothless kisimult arca megnyugtatta. Régen tűnt ilyen... Egyszerűnek. A sok költözés nagy része miatta volt, mert Regina, a nevelőanyja egyszerűen látta, hogy valami nincs rendben, máskor az ő és a férje munkahelyváltásai tették szükségessé a dolgot, a fiú azonban megsínylette a folyamatos változásokat. Most azonban... Valami más volt. Mintha eltűnt volna az arcáról valami nyomasztó árnyék, és helyet kapott volna valami... valami egészen más, amit Regina nem tudott mire vélni.

Toothless még a telefonját is előkapta egy óvatlan pillanatban, megleste, hátha Hiccup írt neki, de mivel a házban internet még nem volt bekötve, ezt hamar hanyagolta. Akkor este felhívja, ez biztos... Talán már egy óra múlva se fogja bírni nélküle. észre se vette, hogy olyat tett, ami eddig abszolút nem volt rá jellemző: mosolygott.

- Ízlett? - vette el előle a tányért Regina. - Kérsz még? Van, csak gondoltam, nem rakom ki... - Elmosolyodott. ,,Megedzette a tábor" futott át az agyán, azonban Toothless már ott sem volt.

A nap hátralévő részében pedig nem is lehetett látni, hisz a szobájában rajzolt egész végig. Alig várta mar az estét, s mikor végre pizsamába bújhatott, no meg a frissen mosott ágynemű közé, kényelmesen elterülve felhívta Hiccupot. Hihetetlenül várta, hogy meghallja végre a hangját.

- Toothless? Haló, te vagy az? - Hallatszott a vonal túlfeléről. - Írtam facen, nem tudom, láttad-e...

- Hiccup - az ő nevét akkora boldogsággal mondta ki, mint még sose. Abban a szóban minden érzése ott volt - Sajnos itthon még nincs internet, szóval egy darabig csak így leszek elérhető. Mi a helyzet, Hicc? Mit csinálsz?

A másik elhallgatott egy pillanatra.

- Ja, úgy érthető. Hát... Tulajdonképpen semmit... Rajzoltam egy kicsit, kipakoltam a cuccomat, miegymás... Na és te? Nem... nem volt semmi gond?

- Nem Hiccup, jól vagyok, de tényleg - még el is mosolyodott. Lassan az oldalára feküdt, összekuporodott, s magának mosolygott, de úgy igazán. - én is rajzoltam ma, most meg... Hát, fekszem. De... Hiányzol.

- Hiányzol -  a szavak olyan puhán csusszantak elő a másik ajkai közül, hogy Toothless szinte látta maga előtt. - Szeretlek - halkította le a hangját a másik a telefonban. - Jó lenne, ha itt lennél...

Toothless az ajtó felé lesett. Semmi mozgás, a szülei már nyilván alszanak... - Szeretlek – szólt ő is, aztán szomorúan sóhajtott. - Látni szeretnélek, Hiccup... Mikor láthatlak?

A fiú hangja elgondolkozóan csengett.

- Tudnánk valamikor találkozni? Apám dolgozik, szünet van, napközben átjöhetnél, ha neked is jó így - Toothless szinte hallotta, ahogy elmosolyodik. - Megbeszélhetnénk majd a kirándulás részleteit is... Ha van hozzá kedved.

- Persze, ez... ez mind csodásan hangzik. Holnap reggeli után megkérdezem, hogy elengednek e, és felhívlak. A kirándulással egy kicsit viszont még várok... Most jöttem haza, és szeretném, ha anyám nem akadna ki nagyon, ha bejelentem, hogy megint indulni készülök. Na meg akkor le kell szedni a sátrat is a padlásról, meg ilyenek - magyarázta Toothless, nyugodt, boldog hangon. Belül viszont már ugrált az örömtől.

- Persze, én se gondoltam, hogy holnap indulnánk, csak... Olyan jó tervezgetni! De... ha arról van szó, nálunk is van egy s-sátor... egész új, és szinte tuti, hogy nem fog beázni... De ezt majd holnap megbeszéljük, ugye?

- Igen. A miénk meg biztosan beázik, szóval te hozod a sátrat - Toothless felnevetett. Valahogy lepörgött előtte egy jelenet, mikor ez megtörténik, most még mulatságosnak tűnt. Legszívesebben kirohant volna a házból, el egész Hiccupig, hogy vele alhasson.

- Toothless...? - hallatszott az ajtón túlról. Toothless, kihez beszélsz? - nyitott be az anyja, mikor azonban megpillantotta a telefont, gyorsan elhallgatott.

- Öhm... Csak Hiccuppal - suttogta Toothless, miközben letakarta egy pillanatra a telefon mikrofonját. Nagyon remélte, hogy Regina nem hallotta, miről beszéltek.

- Akkor... akkor jó, nem zavarok - hátrált ki az ajtón, a fiú azonban biztos volt abban, hogy nem ment messzire.

- Anyukád? - Hiccup hangja bizonytalannak tűnt.

- Igen, most... Most le kell tennem, ne haragudj - suttogta a telefonba Toothless, s valamiért még habozott... Talán hallani akarta még Azt a szót..

- Szeretlek - Hiccup hangja alig hallatszott, azonban még így is... Túl hangosnak tűnt és egyszerre túl kevésnek... csak még egyszer...

- Én is téged - érkezett a suttogás a túloldalról, mielőtt Toothless egy szomorú sóhajjal letette a telefont, majd az éjjeliszekrényére csúsztatta. Mennyire egyszerű szó, és hiába jelentette most a világot, anélkül, aki kimondta, szinte semmit se ért. 

8. Fejezet - Skuldabréf

Sziasztok!
Iiiigen, megcsúsztunk, megint. Nos, a nyár az nyár, és se kedves Flake, se én nem voltunk itthon, ne haragudjatok érte, teljesen el voltunk havazva, de talán mostantón sikerül egy kicsit visszarázódnunk. Nem is húzom tovább a szót, folytatódjon a történet ^-^
Jó olvasást kívánunk mindenkinek!

(Az illusztráció Flake munkája, kérjük, engedély nélkül ne másold)

~Reptile

8. fejezet

Filmszakadás

Toothless olyan hamar ért vissza, hogy még magát is meglepte. Szinte feltépte az ajtót, amit be is csapott maga mögött, s meg sem állt a szemközti falig. Mikor elfogyott a lendülete, váratlanul lerogyott a fal tövébe, aminek a hátát vetette.

- Toothless! Minden... minden rendben? - Hiccup aggodalmasan guggolt le mellé.

Válasz nem érkezett. A fekete hajú térdeire hajtotta a fejét, amiket át is karolt közben. Összehúzta magát, amennyire ez csak lehetséges volt.

Hiccup óvatosan húzódott a másik mellé, és puhán zárta a karjaiba.

- Nyugalom... Nincs semmi baj, most már semmi baj... Most már biztonságban vagyunk... shhhh...

- Nem... Nem.... Nem az bánt... hanem, hogy... Látnod kellett, mi vagyok... - Toothless nagyon lassan emelte meg a fejét, de eszébe nem jutott volna a másikra nézni.

Mégis... Az ölelés valahogy... jól esett.

- Hogyhogy mi vagy? - Hiccup meghökkent. - Ha nem akarsz róla beszélni, ne mondd el, de...

- Hiccup, figyelj... Hallottál... hallottál már a sárkányerejűekről? Vagy sárkánylelkűekről, sokféleképp mondják… - hangzott el a kérdés néhány perc múlva. Ennyi kellett Toothlessnek, hogy összeszedje a gondolatait.

- Um... - a fiú zavartan pillantott rá. - Akik irányítani tudják a tüzet? Hallottam pár balesetről, ahol...

- Ahol elszabadult az erejük, és indokolatlan lakástüzeket indítottak, de ők maguk sose haltak bele. - Toothless befejezte ugyan helyette, de a szemét menten lesütötte. - Mondtam már neked... Hogy... Hogy haltak meg a szüleim?

Hiccup kővé dermedt arccal meredt rá.

- Azt mondod...

- Igen... Erre mutatnak a jelek, mert... Mindenki mást mondott... Elektromos tűz, ottfelejtett teáskanna, gázszivárgás... Minden egyes alkalommal más válasz... De... Én... Tudom... Hiszen... Alig voltam négy éves! Ki a franc tudja olyankor kontrollálni az... Istenem... Minden az én... Az én hibám... - feje ismét a térdére hajolt, s halk hüppögés hagyta el ajkait.

- Szóval... - Hiccup nehezen fogta fel a szavait. Sárkányerejűek, lakástűz, Toothless szüleinek a halála... Farkasok, robbanások, erdő... sok volt ez egyszerre.

- Annyira sokszor mondtad már nekem, mindig ok nélkül... Hát én most okkal mondom: ha akarod, fogom magam és átköltözök egy másik háza, és ígérem, soha többé nem kell elviselned. Végül is, az ilyen szörnyetegek esetében ez megérthető, mint amilyen én vagyok...

Hiccup az első pillanatban úgy pislogott, mint egy levelibéka, azonban arcára lassan halvány mosoly kúszott.

- Azt mondod...? Akkora szörnyeteg vagy, hogy sikerült egy falkányi farkast a gatyájukba pisiltetned, és megvédeni a csapatot. Olyan marha félelmetes és visszataszító vagy, ha nem tudnád, hogy csupa mazochizmusból ölelgetlek két napja egyfolytában, és ha akarsz, én ugyan nem foglak meggátolni abban, hogy másik házba költözz, viszont ha nincs ellenedre, akkor mennék veled én is - nevette el magát a másik arcát látva.

Toothless nem nevetett, csak nagy szemekkel pislogott felé. Ez most komoly? Tényleg komoly? Hiszen... nem is fél tőle? Az meg hogy lehet? - Hiccup, de hát... én...

Nem fejezhette be, mert a másik ajkai szelíd erőszakkal tapadtak a szájára.

Hiccup szorítása szinte már fájt, azonban ez most megnyugtatóbb volt bármilyen üres szónál.

Toothless meg se próbált kiszabadulni. Egyszerűen nem akart, s hamar elernyedt a karjai közt.

- Ne menj el. Kérlek... - Hiccup hangja valahol a nyöszörgés és dorombolás között hangzott, s karjait úgy fonta Toothless köré, mintha attól félt volna, hogy erőszakkal elvehetik tőle.

- Nem... Nem fogok, megígérem... - nyögte erőtlenül Toothless. Teljesen meghatotta, hogy Hiccup ennyire... ragaszkodik hozzá. Lassan ő is visszaölelte, s amint tehette a szemeibe nézett - nem hagylak itt... - súgta, miközben ajkaik ismét találkoztak.

***

Éjfél is elmúlt már. Az egész tábor népe aludt, csend volt, és még a mozgásérzékelő lámpa se rezdült, annak ellenére, hogy állt alatta valaki. Drago Bludvist mozdulatlanul meredt a sötétbe, ami nála a legrosszabb jel volt. A híres vihar előtti csend.

A házak közt valami mozdult. Az árny nem csapott nagy zajt, a férfi azonban idegesen szisszent fel a motozásra. Ügyesebb embert is megbízhatott volna, villant át az agyán, de most már nem számított.

Az alak kilépett a házak közül, a lámpa pedig egy kattanással fényárba borította a ház falát.

- Drago! Öröm látni, hogy ilyen kései órában is... - nehéz volt nem észrevenni némi gúnyt a fiú hangjában.

- Késtél. Fél órát késtél. A tököd vakargatása helyett megszaporázhattad volna a lépteidet, főleg, hogy azt se teljesítetted, amire kértelek - érkezett a morgás a hatalmas fickótól, aki immár karba fonta kezeit. A mozgásérzékelő lámpa pedig elbizonytalanodott.

A srác mintha meghökkent volna, azonban úgy tűnt, a magabiztosságából nem sokat vesztett.

- Nem jöhettem hamarabb. A többiek...

A sötétben valami moccant. A lámpa fényköréből szinte láthatatlanul lapuló, kék hajú lány óvatosan kandikált ki az egyik barakk mögül. Rosszat sejtett.

Eredetileg csak pár szót akart még váltani Erettel, miután a fiú elköszönt, és, mivel biztos volt benne, hogy a saját házához megy vissza, utánaeredt, hogy idejében beérje. Nem sok kedve volt egy szobányi vicces kedvű fiú között cseverészni ilyen témáról. Azonban mikor már azt hitte, nem éri be, Eret elsurrant a ház mellett, tovább, a házsor elejéig, csendesen kezdte követni.

Valami volt a levegőben, ami nyugtalanította.

- Az volt a feladatod, hogy összepajtizz vele, nem pedig az első nap porig alázni, hogy még csak véletlenül se bízzon benned - Drago dörmögött az ismételt, mozdulatlan sötétségben.

- Nem tudtam, hogy ő az. A táborban mondtad először, ez tagadhatat...

Nem ért véget a mondat, Drago méretes tenyere ugyanis csukódott Eret nyaka körül. - Na idefigyelj te taknyos. Elég a mentegetőzésből! Most pedig takarodj vissza, és legyetek olyan jó barátok, hogyha te azt mondod neki, hogy feküdjön a vonat elé, ő azt önként és dalolva megteszi!

- Me-meheg-tehe-szihi a-anélkül is... kh - torzult el a fiú arca, miközben a férfi ujjai még szorosabban markolták a torkát. - Ne-nehem ra-rajtam múl... khhh...

A lány szeme felvillant. Egy pillanatig azt hitte, rosszul lát, vagy valaki szórakozik vele, azonban nem vesztette el a lélekjelenlétét. Egy pillanat, és a mobilja már a kezében is volt. Ugyan kétszer is mellényomott, mielőtt sikerült elindítania a videófelvételt, azonban a mozgásérzékelős lámpa épp elegendő fényt adott.

Tudta, hogy ha ezt megmutatja valaha, Dragót nem csak kicsapják, de a sitten is eltölthet némi időt... megborzongott a gondolatra, de úgy döntött, megérdemli.

Jaj, de még mennyire hogy megérdemli.

- Oh dehogynem - folytatta a sziszegést Drago - Rajtad múlik. És ha idő előtt a sínekre fekszik, háat a te feladatod lesz lebeszélni. Élve kell a kölyök, ezt ne feledd! - szemei megvillantak, egy pillanatra úgy tűnt, a marok tovább szorul, helyette viszont csak egy lendületes mozdulattal a földre taszította Eretet. - És most kotródj.

- Éhé-én... hhh-khh... - a fiú egyszerre kapott a torkához és próbált meg felkönyökölni, emiatt ismét visszacsuklott a betonra. - Dh-Drago! - kezdte volna, ebben a pillanatban azonban a torkán akadt a szó. Stormfly ugyanis kilépett a barakk mögül, kezében a telefonjával, és gyilkos nyugalommal meredt a nála két fejjel magasabb tanár felé.

- Remek műsor volt. Azt hiszem, már tudom is, kiknek küldöm el...

Drago pár pillanatra ledermedt. Végiggondolta, hogy mi lesz, ha ez a felvétel kitudódik. Ösztönösen reagált, mikor kikapta Strom kezéből a telefont, s fél mozdulattal zsebrevágta. - Senkinek nem küldöd el. Adok neked egy tanácsot: ne üsd bele az orrod mások dolgaiba, mert a végén még nagyot koppansz.

- Hé! Adja vissza! Add vissza, a rohadt életbe! Ihh... - a lány úgy ugrott neki, mint a hörcsög, harciassága azonban nem sokat ért a nála csaknem egy mázsával nehezebb férfivel szemben.

- Ha ezt még egyszer megpróbálod, holnap az első vonattal mehetsz is haza! De akkor az iskolának és az ösztöndíjadnak is búcsút mondhatsz, szóval állítsd le magad! - a férfi most megemberelte magát, hisz tudta: testi sértés esetén a lánynak hisz majd mindenki. Így csak a karját kapta el, hogy leállítsa. Pontosan tudta, hogy Stormnak mennyit jelent az a testnevelés ösztöndíj.

- Te undok, aljas... - sziszegett a lány gyilkos, tehetetlen dühvel, a tanárt azonban nem hatotta meg. - Ha elmondom ezt az igazgatónak, egy percig sem...

Pillantása a fiúra esett, aki néma könyörgéssel pillantott rá, majd elhúzta a kezét a nyaka előtt. A mozdulat félreérthetetlen volt: kuss. Stormfly tudta, hogy igaza van, azonban túlságosan dühös volt ahhoz, hogy csendben maradjon. - Az igazgató hallani fog erről, akármit is csinálsz a telefonommal, és nem hiszem, hogy bármit érne a pozíciód azzal szemben, hogy... - kifulladt. A férfi egyre erősebben szorította a kezét, hogy önkéntelenül nyikkant egyet, azonban nem adta fel. - A rohadt életbe! - nem érezte szükségét semmiféle tiszteletnek ezzel szemben a báránybőrbe bújt szörnyeteggel szemben. Minden csepp vére azt kívánta, hogy legyen átkozott, a tanárt azonban, úgy tűnt, nem hatotta meg a dolog.

- Most fogd szépen magad, és menj vissza abba a kurva faházba. Nem akarod megtudni, hogy ki vagyok, és végképp nem akarsz ebbe belefolyni, megértetted? Egyetlen rossz nyikkanás, vagy ha elszólod magad... Nos, ne akard tudni, hogy mi történik. De ne feledd: én soha, ismétlem, soha nem vagyok egyedül Felfogtad? - a megfélemlítés úgy tűnt, működött, hisz Stormlfy olyan fehér lett, mint a fal, és ráadásul még bőszen bólogatott is. - Helyes. Most pedig hordjátok el magatokat, amíg szépen mondom.

A fiú fojtott nyögéssel tápászkodott fel a földről, és figyelmeztető pillantást vetett Stormfly-ra. Kinézte volna belőle, hogy megpróbáljon visszavágni, azonban tisztában volt vele, hogy esélyük sincs.

- Jössz...? - formálta némán a szót, a lány azonban, úgy tűnt, megértette.

Néma bólintás, és mire Drago megint megszólalhatott volna, Eret és Storm futva tűntek el a helyszínről, bár a kék hajú kissé úgy érezte, mindjárt összeroskad a remegéstől.

- Storm! Hogyhogy... istenek, Storm, miért jöttél utánam? Most... a mobilod... elvette a mobilod, igaz? - Eret úgy szorította a lány karját, mintha attól félne, hogy az össze talál esni.

- El... Igen, elvette... - a lány csak ennyit tudott kinyögni, de nem sokkal később sírva fakadt a félelemtől. Nem tudta miért, csak sírt, lehajtott fejjel, hisz nem akart felnézni rá. Most biztosan csalódott benne.

- Storm... - a fiú hangja tanácstalanul megremegett. - Én... én tényleg sajnálom, hogy mindezt látnod kellett... Nem akartam, hogy bele kelljen folynod. Nagyon sajnálom, de...

- Nem... ne is kérd, nem foglak magadra hagyni ebben a helyzetben. Mert nem leszel képes harcolni ellene. Sajnálom Eret. De már én is nyakig benne vagyok - erősködött a lány, olyan elszántsággal könnyes szemeiben, mint még soha.

- Vissza fogja adni a mobilod. Tudom. Ha letörli róla a videót, nem lesz rá szüksége, sem a szüleid reklamációjára, meg a kellemetlen kérdésekre, hogy mégis hova lett... - csüggedten hajtotta le a fejét. - Ha figyeltem volna, és időben elindulok, most nem lennél itt... ez... - megtorpant. - Ígérd meg, hogy nem szólsz róla senkinek! Kérlek!

- É-én... De hisz veszélyben vagy! Én ezt... Ezt nem fogom hagyni, hallod! Nem akarom, hogy ártson neked, vagy bárkinek! - ismételgette a zaklatott lány.

Eret megállt, és szembefordult a lánnyal.

- Nem tudsz mit tenni. Nekem nem fog ártani többet, mert elhúzok ebből a suliból a francba, de te... - elszorult a torka. - Tudni fogja, hogy csak mi ketten lehettünk, ha elterjed a hír... és biztos vagyok benne, hogy meglesznek a maga eszközei ahhoz, hogy megbosszulja. Storm, ő nem az az ember, akit bármiben meggátolnak a szabályok... vagy a törvények. Én... - ujjai végigsimítottak a lány karján. - Csak féltelek.

- Tudom... De... Hisz én is téged... - a tekintetük találkozott. Stormfly aranybarna szemeinek kevés vetélytársa akadt, főleg mikor ilyen hatalmasra nyitotta őket... Szinte el lehetett veszni a  világukban...

Eret lassan nyújtotta ki a kezét. A lány mintha megborzongott volna, ahogy ujjai végigsimítottak az arcélén, azonban mikor a fiú feléje hajolt, Stormfly halvány mosollyal hunyta le a szemét.

A csók néma volt és lágy, mint az érintés, s Eret karjai valami ösztönös bizonyossággal fonódtak a lány dereka köré.

Igazi volt és őszinte. Aggódtak egymásért már milyen régóta. Storm csak állt ott, de hamarosan már Eret karjai közé bújt, fejét finoman a fiú mellkasához bújtatva. Most úgy érezte, biztonságban van, még Dragótól is.

A fiú egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna, azonban mikor Stormfly a mellkasába fúrta az arcát, mintha valami megváltozott volna. Minden világossá vált, és hirtelen olyan egyszerűvé...

- Jól van. Shhhh... semmi baj. Semmi baj. Minden rendben lesz...

- Csak... Csak egyvalamit ígérj meg... - könyörögte a lány, miközben lassan átölelte.

Eret magában elmosolyodott. Nem tudott volna nemet mondani, ezt tudta jól, azonban sejtette, hogy mire kéri a lány. Nem számított Drago, nem számítottak a vöröslő nyomok a nyakán, ahogy nem számítottak a következmények sem, azonban Stormfly...

- Mondd.

- Azt... Azt, hogy nem csak egy strigula leszek. Hogy most nem csak azért smároltál le, hogy befogjam végre... Én... Én nem akarom, hogy ez elmúljon... - mire a mondat végére ért, alig maradt hangja. Túlságosan félt attól, amit válaszként kap...

A fiú egy pillanatig meg sem bírt szólalni. Azt hitte, Stormfly azért fog könyörögni, hogy Dragót próbálják megállítani, vagy hogy vigyázzon magára, ami nem lett volna meglepő, azonban...

Az első pillanatban elgondolkodott azon, hogy megbántódjon-e, hogy ennyire nem bízik benne a lány, azonban jobban belegondolva... jogos kérdés. Más lánnyal talán még meg is tette volna, de Stormfly...

- Ha azért tettem volna, mert egy lány lennél a sok közül, megtehettem volna hamarabb is. Ha nem számítana, hogy mit mondasz, nem vártam volna vele... és ha azt akartam volna, hogy befogd, nem smároltalak volna le, jobb, ha tőlem tudod - szemeiben mosoly bujkált. - Hadd menjek vissza veled! Amíg Drago dühe le nem csillapul, talán jobb, ha egyedül nem...

- Rendben, csak... Csak halkan... nem akarom megint látni a képét... - Stormfly egy lassú mozdulattal kezét Eret tenyerébe engedte, szinte kérve, hogy vezesse.

A fiú lassan indult meg. Legszívesebben ismét megállt volna, csak, hogy a lányt ismét a karjai között érezhesse, azonban tudta, hogy ha Drago rájuk talál, abból nem lesz köszönet. Talán nagy baj sem, azonban nem akarta Stormflyt ennek is kitenni. Épp eleget szenvedett már miatta, pedig szinte még össze sem jöttek... olyan idétlenül hangzott ez a szó. Stormflyra mintha nem vonatkoztak volna az általa eddig ismert törvényei a szerelemnek. Ő gyanakvó volt, és okos, aki nem egy függő kapcsolatot akart, nem egy futó, vadul ölelkező éjszakát a vágyainak, hanem valami... valami többet.

A házhoz érve Storm ajtót akart nyitni, ám az zárva volt. - Astrid biztos még mindig a srácokkal van... Na mindegy... - Storm előkotorta a kulcsot a rejtekhelyéről, s mikor ajtót nyitott, Eretet is beinvitálta. Maga se tudta miért, csak... Csak nem akart elköszönni tőle.

Ahogy a fiú letelepedett az ágy szélére, egy mozdulattal húzta maga mellé Stormfly-t is. A lány meglepett nyikkanása mosolyt csalt az arcára, azonban ahogy óvatosan magához vonta, az puhán simult hozzá.

- Csak arra kérlek, hogy ne hozd a saját fejedre a bajt! Így is nyakig vagyunk benne mindketten, de te... kiszolgáltatottabb vagy neki - simította meg Stormfly egyik kéken csillogó tincsét.

- Nem érdekelnek a fenyegetőzései. Mögöttem is áll valaki, mégpedig nem más, mint a rendőrség. Egyetlen panasz, és kivizsgálják a dolgokat. - közölte vele Storm, de már nem igazán tudott másra koncentrálni, csak Eret tekintetére, érintéseire, s az illatára.

A fiú úgy húzta őt az ölébe, mint a pelyhet, s mielőtt a lány tiltakozhatott volna, száját az ajkaira tapasztotta.

- Csak vigyázz magadra... - mormogott, azonban Stormfly könnyű érintései mintha feloldottak volna benne valamit.

Ujjai puhán simítottak végig a lány oldalán, a csípején, egészen a combjáig, s egy lágy mozdulattal seperte ki a kék hajat Stormfly nyakából, hogy a válla hajlatába csókoljon. Érezte, ahogy a lány teste megfeszül egy pillanatra, majd halk nyögéssel elernyed, azonban mikor lesimította a válláról a pólója kivágását, Stormfly szelíden bontakozott ki az öleléséből.

- Ne... Még... Még ne... - kérte szelíden a kék hajú, miközben elrendezte öltözékét. Borzasztóan akarta, legszívesebben már  elmerült volna a karjai közt, érezte volna a lihegését a nyakában, miközben a takaró közé fordulnak, de... De nem tehette. Ha most nem akarta elveszíteni, akkor nem tehette. Türelemmel kellett lenni, hogy Eret könyörögjön érte.

A fiú megállt a mozdulat közepén.

- Nem akarod...? - lassan emelte föl a fejét. - Sajnálom, ha... ha hirtelen volt... ha gyors voltam. Csak tudod... - halvány vigyorral simította meg a lány arcélét. - Félsz, hogy Astrid...?

- Igen...vagyis... Az is. Meg... Meg nem is akarom elsietni - kérte Storm, de adott neki még egy puha csókot, mielőtt kicsusszan az öléből.

- Várj... - Eret utánanyúlt volna, a lány azonban gyorsabb volt. - Hé! - nevette el magát, azonban a következő pillanatban elkomolyodott. - Viszont azt nem is tudod, mire föl történt az egész incidens a... a fojtogatással - nehezen nyögte ki. Valahogy súlyosabb szó volt, minthogy magára tudta volna értelmezni, azonban a valóságon az eufemizmus sem változtatott volna. - Tudod... – akadt el.

- Igen? - Storm minden szavát hallani akarta. Hiszen ha van valami, bármi, ahol Dragot megfoghatják... Ám nem mondhat erről semmit. Eret megőrülne az aggodalomtól, ha megtudná, hogy véget akar vetni ennek.

- Tudod... - a fiú nyelt egyet. - Lett volna egy feladatom, ami nem sikerült a legfényesebben... pontosabban azelőtt eltoltam, mielőtt megkaptam volna. Nameg... ez már több volt, mint amire kapható lettem volna. Persze, megcsináltam volna, ha kell, de mivel sejtem, mit akar... - nagy levegőt vett. - Azt... azt akarta, hogy figyeljem Toothlesst. Pontosabban hogy barátkozzak össze vele, manipuláljam, ahogy neki tetszik és jelentsem a lépéseit, azonban... erre nem én vagyok a megfelelő ember, ezt te is láthatod... - érezte, ahogy a gerince mentét verejték csordul le. A lány nagy szerelme is bizonyára eddig tartott. - Sikerült az első napon összeszólalkoznom a sráccal, ami egy dolog, de Dragónak aztán mondhatom, viszont... Biztos vagyok benne, hogy nem azért figyeltetné, hogy a ,,gyenge egészségét megóvja" - rajzolt az ujjaival szarkasztikusan idézőjeleket a levegőbe. - Én... biztos vagyok abban, hogy valamit tervez vele. És ha sikerül végrehajtania, nem fogja a kölyök érdekeit vagy jogait nézni.

Storm szótlanul hallgatta, a szeretetét viszont nem rendítette meg.

- Eret... Mondd, tudsz bármit is arról, hogy Dragonak miért kell a srác? Úgy értem, új diák meg minden... De nem tűnik különlegesnek... Mármint azt a farkasos esetet leszámítva.

A fiú elgondolkodva pillantott maga elé.

- Valaminek... valaminek kell lennie. Magától senki nem lesz ennyire... fura, nem? Ha ránézel, szinte... szinte zavaró jelenség. Mintha titkolna valamit, ahogy a magukfajták szokták, tudod, fekete, egyik szeme sír, másik haj, satöbbi - vigyorodott el. - Drago maga alatt vágja a fát az egésszel, hiszen... Őszintén, nem akarom tudni. Hogy mire kellhet neki...

- Nem emo a gyerek, Eret. Nem tűnt fel, hogy a stílusa szinte megegyezik Gliderével? Őrajta viszont látszik, hogy más... Szerinted ő is... Ő is sárkányerejű? - az utolsó szót szinte suttogta.

- Glider? - Eret egy pillanatig zavartan bámult maga elé, majd az eszébe jutott valami. - Ja, az a copfos lovászfiú? A tulaj gyereke, vagy valami rokon, igaz? Most hogy mondod... van benne valami. Nézd, azok után az erdőben, meg hogy Drago... - nyugtalanul pillantott fel az előtte álló lányra. - Gondolod, hogy igaz lehet? Általában... általában meg szoktam ismerni őket, de... róla valahogy eddig nem gondolkoztam el. Olyan... semmilyen. A sárkánylelkűek...

- Mások. - fejezte be helyette Stormfly. - Különlegesek. Furák. Néha feltűnőek. - nem, nem üres szavak voltak. Hanem egy jól megtervezett, értelmes célozgatás. Az ő kék hajára. A furcsa viseletére. A kihívó, mégsem megszólítandó önmagára...

Eret egy pillanatig oldalt döntött fejjel tanulmányozta a lány arcát, majd lassan elmosolyodott.

- Azt hitted, nem tudom? Süt rólad, Storm. Viszont ha arra gondolsz... nekem... nekem tetszik. Azt is mondják, hogy a sárkányerejűek tüzesebbek, vagy sem? Hé! - nevette el magát, mikor a lány úgy lökte mellkason, hogy hanyatt dőlt az ágyon. - Ez most gonosz volt!

- Lehet, hogy ezt mondják, és az is lehet, hogy igaz. Ezért fogsz most meglakolni - Storm nem viccelt, tényleg kacagva letámadta, ámde ebből csak csókcsata lett.

A lány harci kedvének az vetett véget, hogy egy óvatlan pillanatban Eret a karjait egy mozdulattal lefogva húzta magához, hogy Stormfly csak a kárörvendő vigyorát látta, mielőtt az arcát a fiú vállába fúrta volna, majd óvatosan kiszabadította a karjait, hogy átkarolja.

- Ugye nem is olyan rossz, sárkánylány? - Storm nem látta a másik arcát, azonban tudta, hogy mosolyog. Érezte, ahogy Eret a hajába szuszog, és orrát a lány feje búbjához támasztja, azonban most nem volt kedve tiltakozni. Őszintén szólva ereje sem nagyon.

Eret lassan elvigyorodott. Stormfly lassuló lélegzete a nyakában, a mozdulat, ahogy szinte összegömbölyödött a karjai közt, mind-mind úgy tűnt, mintha rég megszokott, természetes dolgok lettek volna. Volt benne valami különleges. Valami... valami több. Érezte ő, ó, de mennyire hogy érezte a lányban szinte reszkető vágyat, azonban úgy tűnt, Stormflyt ez nem akadályozta meg abban, hogy önmaga maradjon. Nem dobja oda magát, de nem is játszik szerepeket, nem hallgatja el az igazságot, mégsem... mégsem tűnt bántónak.

Stormfly. Sárkánylány. Mikor először látta, már tudta róla, hiszen mintha csak szándékosan hívta volna fel magára a figyelmet, azonban eleinte nem tulajdonított neki nagy jelentőséget...

Maga is csodálkozott, hogy milyen hirtelen változott meg mindez.

A lány, aki végignézte a találkozását Dragóval, sőt, mi több, be is avatkozott, hogy a lehetetlent megkísérelve ő, a mellette szinte törékeny, tizenegyedikes lány, kislány ellenálljon egy dühöngő, dühöngő őrült géniusznak...

És most itt van. Itt szuszog a karjai közt, és talán mindjárt elalszik...

Szinte hihetetlen.

Természetesen sikerült úgy elaludniuk, ami abból a tekintetből, hogy Asztrid is visszatért, nem volt a legszerencsésebb. A lány amint benyitott, majdnem elejtett mindent a döbbenettől, s egy igencsak sietős mozdulattal sikerült visszacsuknia az ajtót. Egy pillanatig azt hitte, csak káprázott a szeme, de mikor megint bepillantott, ugyan az a látvány fogadta, mire inkább fogta magát, és visszament Ruffnut és Meatlug kunyhójába, bekéredzkedve éjszakára, s persze jónéhány órát végigpanaszkodva. Lesz ebből Stormnak nemulass holnap reggel... Méghogy a legjobb barátnőjének nem szólt, hogy fiút hoz a házhoz! Ráadásul egy végzőst!